Következő írásom eredetileg a szép emlékű népsportos Friuli Zebrák blogon jelent meg, de a blogszolgáltató megszűnése miatt – más értékes bejegyzéseimmel együtt – átmentettem ide, hogy megmaradjon az utókor számára. Kellemes olvasást!
Általános vélekedés, hogy mielőtt máshol keressük a hibát, jobb ha előbb a saját portánk körül nézünk körbe. Na, ezt tényleg tanácsos megtennünk, mert hosszú évek óta most először vannak kapusproblémái a csapatnak.
Mit évek, lassan évtizedek óta először! Az Udinesét majdnem 15 éve követő szurkolóként nyugodtan kijelenthetem, hogy a csapat legújabbkori történelmében Željko Brkićnél rosszabb hálóőre még nem volt a friuliaknak. Nem célom porig alázni a szerb egyest, pusztán rá akarok világítani arra, hogy mekkora egyéniségek álltak előtte a kapunkban, akikhez képest az újvidéki születésű fiatalember egyelőre sehol sincsen.
Jelenlegi, szerencsére tartósnak bizonyult élvonalban töltött időszaka előtt az Udinese 1992-ben lépte meg a nagy ugrást a Serie B-ből az A-ba. Ebből az időszakból az akkor hét éves posztírónak nincsenek emlékei, mivel akkortájt a futballnál még sokkal jobban foglalkoztatta a kosárlabda, no meg a kínai, sárga kazettás Nintendo-hamisítvány tévéjátékok, amelyek ugyanakkor nagyon szórakoztatóak voltak. Na, de ne kalandozzunk el! Két szezont töltöttek a zebrák a legjobbak között, majd ’94-ben kiestek. Ezekben az általam poszt-Zico, pre-Bierhoff kornak elnevezett években a dallamos nevű Giuliano Giuliani volt kapusposzton az első számú választás. Giuliani az Arezzóban és a Comóban eltöltött évek után a Hellas Veronában vált az ország egyik legjobb kapusává. 1988 nyarán tagja volt a szöuli olimpián szerepelt olasz válogatottnak, majd a Maradona-féle Napoliba igazolt, ahol a következő két évben UEFA-kupát és scudettót nyert. Ezután érkezett Udinébe, ahol még három szezonon át védett, mielőtt visszavonult. 1996-ban sajnos tragikusan fiatalon, 38 évesen elvitte az AIDS. Képességeiből ízelítőt nyújt ez a videó a ’86/87-es szezonból, amelyen még veronaiként húzta le a rolót későbbi csapata, a Napoli előtt:
Giuliani visszavonulása után az Udinese kiesett, egy évet ismét a Serie B-ben töltött, majd visszatért a legjobbak közé. Ezt az átmeneti időszakot Massimiliano Caniatóval, Alessandro Testaferratával, Sergio Marconnal és Attilio Gregorival a kapujában vészelte át a Bianconeri, mígnem 1996-ban egy újabb korszakos egyéniség állt a gólvonal elé: Luigi Turci. Az ő későbbi éveiről már nekem is vannak emlékeim. Turcival a kapuban (meg persze Bierhoffal és Amorosóval a csatársorban) az Udinese elkezdett rendszeres résztvevőjévé válni az európai kupaküzdelmeknek, és ez a sikeres korszak egy bajnoki bronzérem és egy Intertotó-kupa győzelem képében csúcsosodott ki 1998-ban, illetve 2000-ben. Turci 2002-ig 169 mérkőzésen védte a friuliak kapuját, ezután a Sampdoriában folytatta, később a Cesenában fejezte be pályafutását 2007-ben. Érdekesség, hogy visszavonulása után nem sokkal, 37 évesen új sportkarrierbe kezdett: visszatért Udinébe, ahol a hetedosztályban szereplő helyi kosárlabdacsapat tagja lett. Mint mondta, nem szereti az inaktív életmódot és anno az Udinesénél sokat kosarazott a többi kapussal és az erőnléti edzőjével…
Turci mögött az ezredforduló környékén feltűnt egy fiatal tehetség, bizonyos Morgan De Sanctis, aki csakhamar elődje helyébe is lépett, majd évekre bebetonozta magát a kezdőcsapatba. Nem hiszem, hogy képességei különösebb bemutatásra szorulnának, őt már a fiatalabbak is jól ismerhetik. A maga idejében a Serie A egyik legjobbja volt, illetve még most is az, a Napoliban hétről hétre megcsodálhatjuk bravúrjait. Pechjére az olasz válogatottban Gianluigi Buffon mögött nem sok lehetőséget kapott, ráadásul pont a 2006-os olasz győzelemmel végződött világbajnokságon nem volt ott. A 2008-as Európa-bajnokság óta viszont minden nagy tornán kerettag volt. Majdnem 200 mérkőzést játszott az Udinesében, többek között ő védett az összes BL-meccsen is 2005-ben.
De Sanctis után pedig következett Samir Handanović, akit végképp nem kell külön bemutatnom. Isteni képessége volt a büntetők hárításához, nem volt gondja a szögleteknél, többnyire jól ismerte fel, mikor kellett kimozdulni a kapujából, és mindenek felett nagyon biztos kezű kapusunk volt. Meggyőződésem, hogy a valaha volt legjobb. Az alatt a fél évtized alatt, amennyit nálunk töltött, ő maga majdhogynem Di Natale-i magasságokba emelkedett, a csapat pedig soha nem látott sikerek kapujába. Az már igazán nem az ő sara, hogy ezeknek a sikereknek a kapujában mindig elbuktunk.
Handanovič után folytatódott a délszláv vonal, a szlovén után most egy szerb áll a kapunkban, de Brkić egyelőre nem bizonyította, hogy kiváló elődeinek nyomába érhet. Itt a blogon, a facebookon és az Udinese Calcio Ungheria fórumon is ritka nagy egyetértés volt közöttünk akörül, hogy hány pont úszott el már az új portáson.
Alternatívák? A cserekapus Daniele Padelli, valamint a mindössze 19 éves Wojciech Pawłowski. Egyikükben szerintem ugyanúgy semmi extra nincsen, mint Brkićben, másikuk pedig talán még túl fiatal ahhoz, hogy a mély vízbe dobják. Bár Casillas is így kezdte… Ha engem kérdeztek, szerintem vissza kéne hívni kölcsönből a 22 éves kora ellenére már nyolcszoros venezuelai válogatott Rafael Romót, benne látok elegendő tehetséget.
De mivel nem én vagyok Guidolin segédedzője, ezért valószínűleg nem is fog rám hallgatni az öreg, ergó továbbra is Brkić nevével fog kezdődni az Udinese összeállítása. A szerb fiú most 26 éves. Ifjú tehetségnek már nem nevezhetjük, viszont mivel ez a kapusoknál még nem kor, abban reménykedhetünk, hogy még fejlődőképes. Fejlődhetne! Gyorsan és sokat! A végén még megkedvelnénk.