Nem szerettem volna úgy kezdeni ezt a bejegyzést, hogy én megmondtam. Egyáltalán, nem is szerettem volna ilyen negatív hangvételű posztot írni. De egy lebecsült portugál csapat és egy nagyképű brazil fiatalember elintézte nektek, hogy írjak, úgyhogy nesztek!
Senki nem hitte el nekem, vagy legalábbis kevesen, hogy milyen jó csapat a Braga. Az első mérkőzés után olyan hurráhangulat lett úrrá a komplett Zebrette-galerin, hogy az csak na. Csak azt nem tudom, hogy mire fel! Vetkőzzük már le kicsit az elfogultságunkat és dobjuk a sarokba azt a fekete-fehér szemüveget, amin keresztül az eseményeket szemléltük! Azonnal láthattuk volna, hogy rohadtul nem az történt már az első mérkőzésen sem, amit elterveztünk. Guidolin nyilván nem taktikából nyilatkozta, hogy szarok voltunk – tényleg olyan kevesek voltunk, mint mackósajtban a brummogás. Akármennyire is győzködtök, nem hiszem el. Olyan nincs, olyan nem lehet, hogy egy csapat úgy menjen idegenbe, hogy majd három lövésből megnyeri a meccset. Nonszensz.
A visszavágóra legalább feljavultunk. Az első félidőben egy tényleg taktikusan játszó Udinesét láttam, amely pontosan annyit adott ki magából, amennyi feltétlenül szükséges. Aztán megszületett Armero gólja. Örömmámor, innen megvan – gondolta az, aki nem ismerte eléggé ellenfelünket. Ez a Braga ugyanis nem egy harmadvonalbeli, BATE Boriszov vagy Austria Wien jellegű európai kiscsapat, azon már rég túlnőttek. Csak ezt sokunk nem akarta tudomásul venni. A második félidőben a Braga váltott, a mi játékosaink meg begörcsöltek. Miközben nálunk Armero a meccslabdával elesett a saját lábában (óriási kár volt érte, mert végre meg lehetett volna dicsérni az alibikirály kolumbiait), addig a portugálok csak jöttek, és érezni lehetett, hogy nem ússzuk meg gól nélkül. Jött is Rúben Micael egyenlítő találata, ami ugyan szerencsés volt (Brkić vajon miért volt olyan biztos abban, hogy Mossoró nem fogja beérni azt a lasztit a vonal előtt? Ejnye, Željko!), de cseppet sem érdemtelen.
Ezen a ponton szögezném le, hogy nem vagyok beépített Braga-ügynök. Aki ismer, az tudja, hogy kedvelem a portugál labdarúgást és otthon is vagyok benne, de ha van luzitán klub, amelyet szeretek, hát az a Boavista. Csak a tények tisztázása végett.
A meccs további része ismert. Maicosuel nagyképű megoldását inkább nem kommentálnám, a többi pedig már történelem. A lehető legfájóbb módon kaptunk ki, de nem egy kutyaütő brigádtól. Inkább egy velünk nagyjából egy szinten, de inkább előrébb tartó gárdától.
A tények ugyanis a következők. A Braga az elmúlt három évben kétszer BL-résztvevő volt, a kettő között meg eljutott az Európa Liga döntőjébe. Rendkívüli. Az Udinese ugyanezen idő alatt kétszer kiesett a BL-selejtezőben, az EL-ben pedig a nyolcaddöntő volt a végállomás. Kevés.
Arra próbálok rávilágítani, hogy bár mindennél jobban szeretnénk azt, hogy az Udineséről végre ugyanúgy beszéljenek, mint a Juvéról, a Milanról és az Interről, vagy akár a római csapatokról, de mégis látni kell azt, hogy még nem vagyunk oda valóak. Egy nagyon jó kis csapat vagyunk, de nem kiscsapat! Érzed a különbséget? Ugyanakkor még a nagyok szintjére sem nőttünk fel. Két világ határán vagyunk, ahogy korábban írtam, még mindig. Az igazi nagyfiúk ugyanis a BL-ben játszanak.
Ez a cikk eredetileg a szép emlékű népsportos Friuli Zebrák blogon jelent meg, de a blogszolgáltató megszűnése miatt – más értékes bejegyzéseimmel együtt – átmentettem ide, hogy megmaradjon az utókor számára.